Eötvös József szónokverseny

Élményeim az Eötvös József középiskolai szónokverseny Kárpát-medencei döntőjéről

   Buna Blanka-Boróka vagyok, a Bod PéterTanítóképző filológia szakának kilencedikes diákja.  Nemrégiben volt szerencsém részt venni az Eötvös József középiskolai szónokverseny Kárpát-medencei döntőjén, ahol III. helyezést értem el, s egy kérésnek eleget téve most igyekszem röviden összefoglalni az eseménnyel kapcsolatos élményeimet.

   Egy átlagos magyarórán kezdődött minden, mikor az óra végén szünetre sietve  tanárnőm, Deák Magdolna, megállított, hogy ismertesse velem ezt a versenyt, és megkérdezze, lenne-e kedvem indulni. Kis töprengés után a válaszom egyértelmű nem volt, melyben nagy szerepet játszott az a körülmény, hogy a megmérettetés Budapesten lesz, és én frászt kaptam a gondolatra, hogy egy csomó fővárosi tanár és szaktekintély előtt kellene beszélnem. Képzeletemben a mélyen tisztelt közönség épp hahotázva nevetett székely akcentusomon. Végül megtudtam, hogy a közönség elég kicsi lesz (kb. 70-en voltak!), valamint nagyon csábított az a tény, hogy életemben először Budapestre utazhatok.

   Sosem voltam olyan határozott, mint dörgedelmes szónoklataim, így hála Istennek, végülis nem szalasztottam el a lehetőséget. Tudtomon kívül már volt alkalmam készülni a versenyre, hiszen a tanév elején majd egy hónapon át tanultuk a szónoklás művészetét, illetve októberben részt vettem az erdélyi Kossuth-szónokversenyen, ahol Különdíjat szereztem. Tehát már volt egy kis tapasztalatom a témában, de éreztem, hogy az kevés lesz ide. Iskolánk könyvtárának köszönhetően komoly szakirodalmat tudtam beszerezni a szónoklással kapcsolatban, az éppen megérkező tavaszi vakációban pedig napi rendszerességgel küldtem a szónoklatokat a tanárnőnek a világhálón keresztül. Micsoda áldás tud lenni ez az internet, mikor épp nem csábítja el szegény diákot a megírásra türelmetlenül váró házi feladat mellől…

   A felkészülés során szabadon választhattam kb. száz megadott téma közül, a kész beszédeket a tanárnő megjegyzései és tanácsai alapján kijavítottam, utána új témába kezdtem. Őszintén szólva néha elég megterhelő volt, de érdekes volt elmerengeni a szokatlan témákon, olyan kérdésekben alakíthattam ki a véleményem, amikre sose gondoltam, pedig mindennnapi életem részei. Ilyen volt például a cselekvőképesség szükségessége különleges helyzetekben, a bátorság szerepe nemzeti szinten vagy épp a hőseszmény a múltban és napjainkban.

   Végre eljött az utazás napja, ami nagy örömömre tanítási napra esett. Volt szerencsém megismerkedni három versenytársammal az együttutazás során, akiket mind nagyon érdekes személyiségnek tartok, s remélem, az együtt töltött három nap alatt megalapozott jóviszonyunkból barátság is fog szövődni.  Amint már említettem, először jártam Budapesten, tehát lépten-nyomon át kellett adnom magam a teljes csodálkozásnak, leszámítva a verseny napját, akkor az idegesség bérelt ki magának. A versenyen kisegítőként résztvevő egyetemisták meglepően szimpatikusak és közvetlenek voltak, a szervezés sem hagyott említésre méltó kifogásolni valót maga után, úgyhogy minden tökéletes lett volna, ha történetesen nem ejtek egy akkora hibát a beszéd közepén, amibe fülig belevörösödtem, s egy másodpercig komolyan fontolgattam a feladás lehetőségét is. Szerencsére, a makacsságom legyőzte az átmeneti kétségbeesést, és gyorsan kijavítva a bakit, lendületesen „osztottam az észt” tovább. (A tanárnőm szerint profin megoldottam, sőt, előnyömre vált a közbevetésem: „Bocsánat, dehogy vagyok én utas, vagyis semmittevő vezető, én a legénység tagjai közé tartozom, akinek fontos kötelezettsége van.” ) Ugyanis „Utasok nincsenek a Föld nevű űrhajón-mindannyian a legénységhez tartozunk”- Marshall McLuhan ezen gondolatai szolgáltak témául az ötperces beszédhez, aminek a megírására és emlékezetbe vésésére fél órát kaptunk. Szónoklatom lényege nagyjából az volt, hogy ügyelnünk kell az űrhajónkra, már így is túl sok rést ütöttünk rajta a környezetszennyezéssel és háborúkkal, valamint hogy csak mind összefogva vagyunk képesek erre a hatalmas feladatra. Az eredményhirdetés annyira megdöbbentett, hogy komolyan figyelnem kellett, ne remegjenek a lábaim és egyenesen menjek, mikor át kellett vennem a díjat. Még nem is barátkoztam a gondolattal, csupán hitetlenkedve szemléltük vele egymást még akkor is, mikor már kábé ötödszörre kellett elmesélnem.

   Az ünnepléssel egybekötött városnézés fantasztikus volt, de a részletekbe nem szeretnék belemenni, mert akkor az egész beszámoló inkább fog illeni egy turistamagazinba. Leginkább az tetszett a városban, hogy a történelem és a már-már futurisztikus modernitás kéz a kézben sétál a Duna-parttól egészen a kertváros csinos, gyepes udvaraiig.

   Summa summarum: az Eötvös-szónokversennyel jegyet váltottam Magyarország fővárosába, agyam városának eddig ismeretlen, de elegáns környékére, és szellemem egy teljesen új kerületébe. Veni, vidi, vici, azaz jöttem, láttam, győztem. Én nem nyertem meg ezt a versenyt, de mégis győztes vagyok, hisz nyertem tudást, élményeket és barátságot. A családom és a barátaim büszkék rám, ez számomra a legnagyobb eredmény.

 

Buna Blanka Boróka, IX.B.